Az irgalmas samaritánus

 

Lk 10,30-37

Egy ember ment Jeruzsálemből Jerikóba. Sziklás hegyi úton kellett mennie, barátságtalan, zord vidéken. Az út mintegy öt óra hosszat tartott. A sziklák közt barlangok, mélyedések kiváló rejtekhelyet kínáltak a rablóknak. Nem ok nélkül nevezték ezt az utat abban az időben “vérút”-nak: sok rablótámadás történt rajta. Ezért az utasok, zarándokok csoportosan tették meg ezt az utat.

A Jézus által említett ember egyedül ment, megtámadták, félholtra verték, kifosztották és otthagyták. Nem sokára arra ment egy pap. Elkerülte. Azután arra ment egy lévita is. Ő is elkerülte. Hogy miért, félelemből, a tisztátalanság, halott vagy vér érintésének az elkerülése végett, esetleg segítőeszközök hiánya miatt-e, Jézus nem tartotta érdemesnek elmondani. De egyet leszögezett: a tényt, a közömbösség tényét. Mindkettő magatartásának a lényege az volt, hogy egy segítségre szoruló embert elkerültek. A közömbösség tényének bármiféle magyarázása, indoklása érvénytelen. Jézus nem veszi figyelembe, nem méltányolja. Megmarad a tény mellett: otthagyták félholtan, éppen úgy, mint a rablók. E tekintetben a gonosz rablók és a finom, kegyes, óvatos templomi emberek egyformán gyilkosaivá váltak a félholt embernek. Nem rajtuk múlt, hogy mégsem halt meg. Egy idő múlva arra ment egy samaritánus. Ő segített rajta. Úgy segített, ahogy Isten akart segíteni: gyakorlati módon, kézzelfogható, helyénvaló segítséget nyújtott.

Nem nézett semmi egyebet, csak azt, hogy egy ember segítségre szorul. Úgy segített, hogy mindent megtett.

S amikor befejezte a történetet, most már Jézus tette fel az írástudó kérdését, de úgy, hogy megfordította: “A három közül mit gondolsz, melyik volt a felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?”

Jézus szándékosan hangsúlyozta, hogy az, aki segítséget nyújtott, samaritánus volt. Azt mondta ezzel, hogy nem számít, ki melyik néphez tartozik, melyik vallásfelekezethez tartozik a segítő és melyikhez a bajba jutott ember. Isten mindenütt irgalmasságot akar. És mindenütt elítéli az irgalmatlanságot, a közömbösséget, ami egyenlő a gyilkolással. A szív, amelyben nincs irgalom, halott szív. Nem él benne Isten irgalmassága.

Tanulságok:

1.  Jézus nem vallási kérdésekről való vitatkozást akar velünk, hanem tanítani Isten akaratának helyes megértésére. Meddő gondolatváltások helyett a gyakorlati magatartásra biztat, azt mondja meg, hogy mit kell cselekednünk!

2.  Jézus megfordítja ezt a kérdést, hogy “Ki az én felebarátom?” - és így teszi fel azt: Kinek vagyok én  a felebarátja? Ki számíthat az én segítségemre? Kinek tartozom szeretettel? S rámutat “egy emberre”.

3.  A felebarát a másik ember. Bármelyik ember. Egy ember. Jelzők nélkül: egy ember. Az, aki éppen rászorul a szeretetünkre, tekintet nélkül arra, hogy kicsoda. Az, aki éppen az utamban hever, hozzám fordult, tőlem kér valamit, bennem reménykedik, rám szorul. Felebarátom minden ember, akin Isten éppen rajtam keresztül akar segíteni.

4.  A közönyösség a legelterjedtebb bűn. Rosszabb, mint a harag vagy a gyűlölet. Többet árt a világon, mint bármelyik másik bűn. Ártatlanságban, tétlenségben rejtőzik s úgy megbújik, hogy alig lehet észrevenni. Csak az tapasztalja, aki éppen szenved tőle, a többieknek nem tűnik fel semmi. A passzivitás, a “nem az én asztalom”, vagy éppen a sokféle magyarázat a másik elkerülésére, mind közömbösség: bűn. Sokan nem szégyellik, mert nem is tartják bűnnek. Elkövetni valamit, az bűn, de nem csinálni semmit, “mi bűn lehet abban?”, vélik sokan. Jézus itt világosan rámutat arra, hogy a közömbösség gyilkosság. Annyi, mint mai szóval élve: az áldozat cserbenhagyása, amit az állami törvény szigorúan büntet. Ha nem időben érkezik a samaritánus és az az ember meghal, akkor a gyilkosok sorában egyforma bűnösként álltak volna meg Isten előtt a rablók, a pap, a lévita.

5.  Segíteni minden esetben kötelesség.

6.  A segítség mindig teljes legyen. Ne valamit tegyünk, adjunk, hanem azt, amire szükség van.

 

 

Gyakorlat

Lk 10,38-42

Közvetlenül azután, hogy Jézus elmondta az irgalmas samaritánus példázatát, történt egy esemény, amelyik kitűnően illusztrálta az elmondott példázat igazságát.

A Jeruzsálemből tett kisebb útjainak egyikén Jézus Betániába érkezett. Az Olajfák hegyének keleti oldalán fekvő kicsi faluban lakott három testvér: Lázár, Mária és Márta. Mindhárman hittek Jézusban és nagyon szerették. Nagyon valószínű, hogy nem az első alkalom volt ez a mostani, amikor Jézus a három testvér házába ment.

Lázár valószínűleg nem volt otthon, mert csak a két nővérről esik említés az evangéliumban. Ők nagy örömmel fogadták Jézust. Mária, a fiatalabbik mindjárt le is telepedett a Megváltó lábainál és figyelmesen hallgatta a szavait. Márta eközben kiment a konyhába és munkához látott, hogy készítsen valamit, amivel majd megkínálhatja a kedves vendéget. Nem sajnálta a hozzávalót és a fáradságot. Hozzá

látott a sütés-főzéshez, jött-ment, nem volt egy percnyi megállása sem s miközben hajtotta magát, igaz lélekkel irigykedett a húgára, aki ezalatt nagy csendben hallgatta Jézust.

Amit Márta csinált, azt szeretetből, figyelmességből tette, hogy a kedves vendég ne lásson hiányt semmiben. Olyan asztalt akart teríteni az Üdvözítőnek, amilyent csak az képes, aki annyira szereti és annyira hisz benne, mint ő! Azért volt a nagy igyekezet!

Közben azonban nem fért el benne annak a rosszallása, hogy amíg ő agyondolgozza magát, a húga semmit sem csinál, csak ül és beszélget, ahelyett, hogy segítene neki. Meg is jegyezte, hogy lám, ő milyen sokat vállal magára, miközben a húga semmit sem csinál. – Biztosra vette, hogy Jézus megdicséri őt, Máriát pedig majd kiküldi hozzá a konyhába, hogy segítsen a szorgalmas nővérnek.

De más történt: Jézus nem küldte ki Máriát és nem dicsérte meg Mártát, jóllehet elismerte, hogy Márta szorgalmas és sokat vállal magára. Dicséret helyett Jézus azt állapította meg, hogy Márta olyasmit csinál, amire Jézusnak nincs szüksége, közben pedig elmulasztja azt, amire neki lenne szükség, ti. azt, hogy hallgassa Jézust.

Márta ott követte el az első hibát, hogy meg sem kérdezte Jézust, hogy miért jött, azonnal nekiállt annak, amit ő gondolt ki. Nem bízta Jézusra, hogy döntse el mit tegyenek, hanem ő maga döntötte el: a legfontosabb az, hogy legyen mit ennie és innia a kedves vendégnek.

A második hibát azzal követte el Márta, hogy még Jézusnak is szemrehányást tett, amiért nem adott neki igazat abban, hogy a húgának is a konyhában lenne a helye és amiért egyáltalán nem méltányolta azt a sok munkát, amit ő éppen Jézusra tekintettel magára vállalat. Nem is annyira a testvérére haragudott, mint Jézusra. Az esett volna jól neki, ha Jézus megdorgálta volna a húgát, Máriát és megszégyenítette volna ott a nővére jelenlétében.

Jézus szelíden, csendesen tudtára adta, hogy nem ért vele egyet: Márta, szorgalmas vagy és sokra igyekezel. De egy a szükséges dolog. Azt mondta ezzel Jézus, hogy abban az adott helyzetben nem a konyhai igyekezet volt a szükséges dolog, hanem annak a meghallgatása, aminek az elmondásáért Jézus a házba lépett. Ha Jézus enni és inni ment volna oda, akkor megmondta volna. Jézus azonban azért ment oda, hogy olyasvalamit adjon, ami mindennél többet ér és amit soha senki nem vehet el attól, aki megkapta.

A felebaráti szeretet a családban a legnehezebb feladat: nehéz őszintén tisztelniük egymást azoknak, akik mindig közel vannak egymáshoz. A jól ismert különbözőségek, adottságok, más-más természet ellenére is szeretni és tisztelni egymást, nem könnyű dolog. Mégis úgy kell egy családban élni, hogy egymásnak segítségére, hasznára legyünk, mindenekfelett pedig az Úrnak szolgáljunk.

Tanulságok:

1.     A szorgalom és a munka nem önmagában érték, hanem abban, hogy a maga helyén és idejében történik. A túlbuzgóság éppen úgy nem érték, mint a felesleges munka. Dolgozni akkor, amikor az egészség a pihenést írja elő, nem erény, hanem vétek. Dolgozni azon az áron, hogy a lélek legalapvetőbb igényeit tesszük félre, lemondunk Isten áldásairól, a Krisztus váltságáról, mindennél károsabb. Dolgozni akkor kell, amikor szükséges a  munka s amikor nincs annál fontosabb dolog. De eljátszani az egy szükséges dolgot azért, hogy azalatt is valami munkát végezzünk, olyasmi, amiért Jézus megdorgál bennünket.

2.     Semmi sem olyan fontos, mint szeretni az Urat, a mi Istenünket és egymást, mint magunkat. Ha Márta igazán szerette volna az Urat, akkor nem arra gondolt volna, hogy kitegyen magáért, mint háziasszony, megmutassa, hogy rövid idő alatt is mit tud, hanem megkérdezte volna Jézustól: miért jött és mit tegyen kedvére, mivel szolgáljon neki? Ha Márta igazán helyesen szerette volna a húgát, akkor megpróbálta volna megérteni, miért telepedett le Jézus lábainál s utánanézett volna, hogy mi kötötte le annyira Mária figyelmét, hogy ki se néz a konyhába. Ehelyett konokul meg volt győződve arról, hogy csakis az a helyes, amibe belefogott s elítélte a húgát, amiért nem ugyanazt csinálta, amit ő.

3.     Jézus nem állítja szembe a munkát és az igehallgatást. Nem egy sokgyermekes anyának mondta, hogy figyelmen kívül kellene hagynia gyermekeit,  hogy múlhatatlan szükségük van most valamire és inkább Jézus lábainál kellene letelepednie. Nem azt kívánja, hogy a hívő asszony inkább hanyagolja el minden dolgát, de ne mulasszon el egyetlen alkalmat sem, amikor Jézus lábainál letelepedhet. Jézus csak azt szögezte le, hogy ott, akkor mindkét testvérnek Jézus mellett lett volna a helye.

 

 

Kérdések:

1.     Ki az igazi irgalmas samaritánus?

2.     Mi a különbség a köznapi értelemben vett barát és felebarát között?

3.     Ki az IGE szerinti felebarát?

4.     Ki számíthat konkrétan a TE segítségedre? Kinek voltál a felebarátja a múlt évben és hogyan?

5.     “Ez nem az én dolgom” mondhatjuk-e egy szükségben lévő ember láttán? Mondjunk példákat mikor igen, mikor  nem?

6.     Mikor mondja Jézus egy felebarát iránti  cselekedetünkről, hogy rendben van! A példázat alapján mondjunk életünkből példákat!

7.     Hogyan növekedhet bennünk a felebarátaink iránti elkötelezettség? Hogyan segít ebben a gyülekezet vagy egy Biblia közösség vagy imaközösség?

8.     Ki fedezett fel magában ilyen növekedést?

9.     Megszégyenített-e már egy nem hívő ember elkötelezettsége, cselekedete?

 

 

Imádság

Szent Nevedet áldani, Rólad bizonyságot tenni – ez a mi áldott kiváltságunk, hűséges Urunk. Köszönjük, hogy nemcsak kegyelmed javaival halmozod el méltatlan életünket, hanem megtisztelsz azzal is, hogy részt adsz a Rólad való bizonyságtétel munkájában. Köszönjük, hogy ott ülhetünk lábaidnál, hogy halljuk és befogadjuk tanításodat és azután felkelhetünk, hogy tegyük mindazt, ami bizonyságot tehet Rólad, a bűnös világ iránti áldozatos szeretetedről.

Kérjük, hogy áldd meg azokat, akik odaszánták életüket a bizonyságtétel szolgálatára, akik az egyház diakónusai, a gyülekezetek szolgáló bizonyságtevői. Add, hogy mi is ott lehessünk azok Közösségében, akiknek majd azt mondod a végső nagy számadás idején: jöjjetek, áldottak, mert ennem, innom adtatok és meglátogattatok engem…

Add nekünk, Urunk, hogy Veled legyünk és Rólad tehessünk bizonyságot szóval, és élettel. Ámen.